Tea, a dolgok iskolája

 Pár éve egy nagy hazai múzeum-killítótér igazgatójának ecseteltem, milyen nagyszerű lenne, ha a főtér felett megjelenne a tea jele, bent pedig egy sokféle művészeti ágat egyesítő teakiállítást csinálnánk, nem elfeledkezve persze antik, valóban múzeumi tárgyakról és felvonultatva kortárs, a tea szellemét (is) megidéző műveket, installációkat.
-  Jó - hangzott a válasz - de mi ebben a művészet?
 

 
 Az olyan művészeti megmozdulások, vagy életmű részletek, amelyek a teában kifejezett és kifejezhető művészi igényű ábrázolásmódokkal hasonló eredményre jutottak, főként a hatvanas években születtek, Nyugaton és Keleten egyaránt. Ezek a mozgalmak egy tőről fakadnak '68 kérdéseivel és egyenesen következett belőlük a miminalista művészet másfél hosszú évtizede és a Kelet iránti rajongás, ami mostanság újra csúcsra jár. Ez az irányzat immunis volt a posztmodern hamis klasszicizáló hajlamára, mert a modernitást teljesen más alapokon állva tagadta meg. Ezzel nemet mond az avantgardra, nemet a fogyasztói társadalomra, és mindarra a problémahalmazra is, amivel most Magyarország is élén választott elitjével küszködik. Törekvéseiben és szerkezetében a land art a koncept adja a gerincet, sokszor formális, merev, végletekig leegyszerűsített tartalmakról van szó, amelyek kisebb-nagyobb mozgalmak keretében mutatták meg magukat.

 Mik ezek a mozgalmak és mi közük a teához?
Az első még az ötvenes években született Japánban és Gutai volt a neve, ami konkrétat jelent, műveiben az avantgarde utáni művészet elvontságát próbálta kioltani sokkal erőteljesebb konkrét dekonstrukciós igényű művekkel. Ezt a mozgalmat minden általunk most tárgyalt irányzat megtagadta, majd látni fogjuk miért. Kihasadt anyagdarabok, szétesés, töredezettség, kilépés a térből, feloldódás, de továbbra is a modernitás nyelvén elmondva:  felmutatok valamit és ez erre és erre utal, ezt és ezt jelenti (vagy direkt nem jelenti), ezt nagyítja fel és teszi gúny és kacaj tárgyává. Mellesleg adjátok ide a sörünket és hagyjatok békén!

Földanya - ez a címe  

MONO-HA もの派

 A következő mozgalmak mind hasonló korban születtek, egy tőről vállvetve '68 eseményeivel, és hasonló japán nemzeti mozgalmakkal (melyek lényege a Japán modernizációjával kapcsolatos tradíció vesztés megállítása és az amerikai függés elvetése) mély rokonságban. Az Arte Povera Olaszországban, a MONO-HA Japánban, az Earthworks, az Anti Form Angliában közös abban, hogy eleinte éppen a saját nyelv kialakításának szüksége hajtotta őket, azaz Keleten (sokszor konkét politikai követeléseket sem mellőzve) nem óhajtottak tovább a nyugati művészet tárgy, látogató-néző-befogadó, hatás szentháromságában fogalmazni (ideértve a szürrealizmus nagyon is elvont módszereit). Saját bevallásuk szerint szemmel tartották Beuys művészetét is és ezek az egyezések, a „rokoni kapcsolatok” felvállalása természetesen nem véletlen, tényleg új művészet volt születőben. Természetesen ezek a mozgalmak a szülői a felszínen (és leginkább a zenében) talán nagyobb visszhangot kiváltott mára némileg  kifulladt minimálnak is. Ezek a művészeti irányzatok a legerősebb áttételeket  az építészetben és a fotóművészetben építették ki, sikeresen görgetve tovább a hagyomány foghíjas kerekét. Nálunk ezt organikusnak mondanák, de úgy tűnik, hogy a magyar út egyenlőre egy jó hosszú, a végén sötét zsákutcába vezet. Itt egy kép az egyik legelső közös akcióról (Sekine), amikor is a csoport tagjai rafinált pontossággal egy gigantikus, 2,7 méter magas és 2,2 méter átmérőjű henger alakú mintát vettek a földből és az így nyert szintén gigantikus lyuk mellé helyezték. A materializálódó egy és a metaforikus hiány megmutatása nem rajtad kívüli alkotás, te is ott vagy a talajszemcsék között. (Vagy leszel ugyebár. )  

Művészetük koncept  elemekből áll, de mégsem, ez csupán egy nagyon felületes nyugati kiállítótermeken edződött ítélet. A Mono-Ha dolgai nem dologként kerülnek be a kiállítóterembe, vagy a parkba, hanem külön térként. A tárgyak kivétel nélkül ember által készített és természetes anyagokat vegyítve létrehozott mű-alkotások, nem a látogatóval, hanem egymással néznek szembe. Közöttük keletkezik kapcsolat, ami értelmezhető, és a látogató újabb (és újabb) kapocsként tűnik fel. Az avantgarde és minden más azóta feltalált művészeti irányzat ugye szélsőségesen narcisztikus és egoista, a minimálnak is inspirációt jelentő arte povera és a Mono Ha ellenben nem szavakat tesz a vitrinbe, hanem új nyelvet, új kódrendszert. A modernitás az identitás filozófiája és művészete (szintén előszeretettel, talán lelkiismeretfurdalásból épít be minimalista elemeket műveibe), a dolgok iskolája viszont  az én és a dolgok hálózatának találkozása. Ugyanaz, mint amikor belépünk a teaházba.

Nincs most elég időnk, hogy részletesen foglalkozzunk a Mono-Ha képviselőinek életművével, hatásával, különben is zsibbasztó a sok olvasnivaló a képernyőn. A csoport tagjai  Enokura Koji, Yoshida Katsuro, Sekine Nobuo, Takayama Noboru, Haraguchi Noriyuki, Lee, U-fan, Narita Katsuhiko, Suga Kishio, Koshimizu Susumu. Csak pár szót a mozgalom vezéregyéniségéről, aki Lee Ufan, koreai származású, ezért e különös név, és még életében saját múzeumot tervezett neki Tadao Ando.

Lee Ufan: Relatum  

Lee Ufan: Dialógus  

Akinek eszébe jut a zen, persze nem téved. De eszébe juthat a tao, sőt bármilyen keleti vallás/filozófia és azt hiszem ez az a pont (micsoda történelmi pillanat), ahol a nyugati filozófia, jelesül Heidegger, Wittgenstein legalábbis súrolni látszik a Kelet hagyományait. És ha ezekkel a művekkel (egy kiállításon, vagy aegy cikken keresztül) ezen a kevéssé félreérthető nyelven megfogalmazzuk a változás, az Egy, az átmenet pontjait, akkor egyrészt biztosak lehetünk abban, hogy a tea útján járunk, másrészt talán jót is teszünk vele hittan és erkölcstan óra helyett is. (Lásd alább az üveget széttörő szikla installációját). 
  
„Az én művészetem egyszerű, de aki szemléli a szobraimat és festményeimet, érezheti azt az energiát és vibrációt, ami sugárzik belőlük, és én épp ezt a fizikai valóságukat kölcsönzönzöm a látogatónak. A mai computerizált világban minden az információról és az információ feldolgozásáról szól, de ez önmagában nem elegendő. Az emberek a természet részei és az ember környezetét is tekintetbe kell vennünk. Ezért szeretném, ha mind az európaiak, mind az amerikaiak figyelmet szentelnének a fizikai lét ilyen aspektusainak is. A fizikai léten pedig nem csak a testet értem, hanem mindazt ami körülveszi, a levegőt és a test és a környező tér kapcsolatát. Az én kiállításomon, függetlenül attól, hogy tetszik, vagy sem azt a vibráációt lehet érezni, ami ebből a kapcsolatból árad. Szeretném, ha ez gyógyító erejű lenne és az emberek éreznének ebből egy keveset."